Ma, november 30-án lenne 74 éves egykori kollégám és barátom, Csalog Zsolt. Együtt dolgoztunk a 90-es évek első felében az Amaro Drom című roma folyóiratnál, majd a Roma Sajtóközpontban. Életéről és munkásságáról lásd a Wikipédiát.

Örülök, hogy mellette, a közelében lehettem a halála előtti években. Két éve a Raoul Wallenberg Egyesület engem kért meg arra, hogy emlékezzem rá az egyesület által alapított Csalog Zsolt-díj átadásakor, amelyre a Holokauszt Múzeumban került sor. Az alábbiakat mondtam (Csalog Zsolt – a díj):

Csalog Zsolt tíz éve halt meg, most pedig a 72. születésnapját ünnepli a Raoul Wallenberg Egyesület a Csalog Zsolt-díj átadásával. Csalog, ha szabad így fogalmazni, vidéki, úri keresztény középosztálybeli családból származott, apja régész és múzeumigazgató volt Szekszárdon, aki vasárnaponként, a mise után, hosszasan sétált fodros gallért viselő kisfiával a megyeszékhely utcáin és terein, a műemlék épületek között, mintegy átörökítve rá a régiség, a múlt, a hagyomány tiszteletetét.

Aztán valahogy minden megváltozott. Csalog Zsolt ugyan régészhallgató lett a pesti egyetemen, de 1956-ban megrázó, katartikus erővel ragadta el őt is, mint sok ezer akkori fiatal értelmiségi társát a jelen: forradalmár és szabadságharcos lett belőle a pesti utcákon. Megúszta, de tetőtől talpig megváltozott, felnőtt ember vált belőle a város és az ország szétlövése után. Én legalábbis a felnőtté válás jelének tekintem azt az epizódot, hogy a Margit körúti – akkor még Mártírok útjai – katolikus templom gyóntatófülkéjében az istenhittel és a katolikus egyházzal is szakított, mert úgy látta, hogy gyóntatója túlságosan is „liberálisan”, túlságosan is megengedően viszonyul Mózes legfontosabb morális imperatívuszaihoz, nevezetesen a kőtáblákra vésett tíz parancsolathoz.

És ez után már nem volt megállás. A fiatal régész személyiségében, törekvéseiben egyre nagyobb területet hódított meg a korábban sohasem látott, vagy legalábbis nem eléggé interiorizált, nem eléggé befogadott jelen, és egyre roskatagabbakká váltak a múlt hídfőállásai. Régészként az egyik legfontosabb „lelete” annak a felismerése volt, hogy az ásatásokon dolgozó földmunkások közül az úgynevezett gádzsók – tehát a nem cigányok – nem voltak hajlandók ugyanabból a vizeskanna-tetőből inni, amelyikből cigány munkatársaik is ittak, holott egyébként nem zavarta őket a közös ivóeszköz-használat. Csalog ezt a merőben jelen idejű, merőben szociografikus leletet mintegy lefényképezte, gondolatban íróasztala főhelyére állította, és tudományosan is, művészileg is elemezte, leírta, kommentálta – egészen a haláláig. Ez a nagyon is valóságos szociográfiai „lelet” volt a szeme előtt akkor is, amikor vidéki muzeológusként a szolnoki Kisgyep cigányait látogatta végig, és akkor is, amikor az Amaro Drom című cigány folyóirat és a Roma Sajtóközpont nevében hol a litkei, hol az esztergomi, hol a kálozi romák elleni atrocitásokat igyekezett feltárni és bemutatni.

Csalog Zsolt egyike volt azoknak a fiatal értelmiségieknek, akik a hetvenes években lelkesen végezték el az azóta legendássá vált – Kemény István vezetésével véghezvitt, és a rendszerváltás után többször megismételt – cigányvizsgálatot, ő volt az, aki Kocsis Annamária néven szamizdatban is leírta az egyenlőtlen jogok eseteit, a rendszerváltás idején 1956 és a romániai bányászsztrájkok eseményeit is megörökítette, alapítója volt a Szabad Demokraták Szövetségének – amiből aztán ki is lépett, amikor úgy látta, hogy a párt népszerűségi okokból sokat felad antidiszkriminációs elveiből –, szakértője volt a Horváth Aladár vezette Roma Parlamentnek, majd a Roma Polgárjogi Alapítványnak, egyik vezető aktivistája és elnöke a Raoul Wallenberg Egyesületnek. Író, régész, szociológus és szociográfus, újságíró, kollégának és barátnak is önzetlen és áldozatkész, röviden: tisztességes ember. Ma, amikor az általa is elindított szervezetek és programok már nélküle működnek, nemcsak ő hiányzik az országból és a világból, hanem a műfaj is, amelynek kiemelkedő képviselője volt. Mintha bizony a szociológiai és népszámlálási adatok pótolhatnák Magyarország hátsó udvarának, az ott folyó kétségbeesett élethalálharcnak a közvetítését! A mai Magyarországon nincs, vagy alig van szociográfia, a kisebbségi önkormányzatok országában nincs, vagy alig van roma polgárjogi mozgalom, a média jelentős része pártelkötelezett pénzcentrumok hálójában vergődik a függetlenség helyett, a politikának pedig – úgy látszik – sikerült végleg megszabadulnia saját, úgynevezett „rendszerváltó” eszméitől, és lecserélni őket a legócskább cinizmusra. (Tisztelet, ha van ilyen, a mikroszkopikus méretű kivételnek.)

A legnagyobb emberekről, írókról, tudósokról, közemberekről azt szokták mondani: életművük egyedi, eredeti, tevékenységük megismételhetetlen és folytathatatlan. Én viszont úgy gondolom, hogy Csalog Zsolt kivétel. A sok „eredeti” életművel ellentétben Csalog Zsolt munkáját nemcsak lehetséges volna, de kötelező is lenne folytatni. Már csak azért is, hogy ne váljék belőle pusztán díj, szobor, régiség és ásatag múlt.

Örülök, hogy éveken át naponta mellette lehettem. Örülök, hogy - a főszerkesztő helyett is, aki fotós volt - olvasószerkesztőként "cenzúrázhattam", szerkeszthettem az írásait. Örülök, hogy vele ebédelhettem nap mint nap a Ferenc körúti hentesboltban, hogy a vértesacsai házban együtt rumozhattunk és sörözhettünk, örülök, hogy tüdőmőtétje után fújhattam az arcába a cigarettafüstöt - már nem dohányozhatott -, és egyáltalán: örülök, hogy ismerhettem.